"Először,
mintha távoli mennydörgés lett volna, alig hallható dübörgő morajlás, ami egyre
közeledett. Míg a domb tetején, a magas fűben fel nem bukkant közvetlen az orra
előtt egy óriási fekete ló.
A
termetes hátas éppúgy meglepődött, mint Charlotte. Felágaskodott két hátsó
lábára, és rémülten felnyerített. Közben első lábai, félelmetes patájukkal és a
rajtuk lévő gyilkos patkókkal ijesztően közel kapálóztak a lány arcához.
Charlotte
pánikba esett. Szemei előtt újra látta a borzalmas képeket: anyja halálát. A
borzalom megelevenedett.
El
akart ugrani a ló elől, de hosszú szoknyája akadályozta, ügyetlenül mozgott, a
sarka megakadt egy kőben, ő pedig menthetetlenül elveszítette az egyensúlyát. Tudatosult
benne, hogy el fog esni, egyenesen a megvadult állat lábai alá. A következő
másodpercben már a földön feküdt, karját a fejére kulcsolta, hogy védje,
amennyire tudja, a szemét szorosan lehunyta, és várta, hogy a halálos rúgás
lesújtson rá. Biztosra vette, hogy hamarosan vége az életének. De a rettegett
fájdalom és az azt követő sötétség elmaradt. A ló mégsem tiporta el.
Kiáltást
hallott, de nem mert felnézni. Ott maradt, ahol volt, összekuporodva a fűben,
csukott szemmel továbbra is a csontroppantó rúgást várva.
Összerezzent,
mikor egy kéz érintette meg gyengéden a vállát, aztán a rémület ködén áttörve
halk, megnyugtató hang jutott el a tudatáig.
–
Most már minden rendben, kisasszony. Nem lesz semmi baj. Jöjjön! Segítek
felállni.
Erős
ujjak kulcsolódtak szorosan a karjára, és felemelték. A térde alig tartotta
meg, egy pillanatra elveszítette az egyensúlyát, megbillent, de
megtámaszkodott. Tenyere alatt finom szövetet tapintott, erős karok tartották –
kétséget kizáróan egy férfié. Egy idegen férfié."