2018. január 20., szombat

Vihar a paradicsomban - folytatásos történet

A Tengerparti tévedés című rövid történetemből megismert Thalia és Adam mellékszereplőként ugyan, de visszatér ebben a folytatásos történetben, mely ugyanabba a trópusi paradicsomba visz vissza, mint a múlt heti szösszenet.
Tengerparti környezet, szerelem, kalandok, és egy férfi a múltból, egy másik pedig a jelenben.



– Hűha, ez aztán a kánikula – nyögött fel Adeline mikor leszállt a repülőről. Máris leizzadt a rövid úton, míg az aprócska géptől a forró betonon keresztül elsétált a váróteremig. Könnyű pólója nedvesen tapadt a hátához, és a homlokán is verejtékcseppek gyöngyöztek. A talaj lapos sarkú szandálja vékony talpán keresztül sütötte a lábát. Lemondóan nézett körbe a verőfényes napsütésben. A levegő a hőségtől izzani látszott, az azúrkék égbolt bántóan élénk volt a szürke északi időjáráshoz szokott szemének. Soha nem bírta a meleget, csak reménykedni tudott benne, hogy az épületben lesz légkondicionálás, ami átmeneti megkönnyebbülést hoz számára. És hogy a bőröndje hamar előkerül, hogy aztán minél gyorsabban megkereshesse Thaliát ezen a kis trópusi szigeten. Szerette volna mihamarabb viszontlátni a barátnőjét, no meg feltett szándéka volt használni a fürdőszobáját, hogy végre ismét emberi lénynek érezhesse magát.
Sajnos a váróterem még fülledtebb volt, mint a kifutó pálya. A lány elkeseredetten nézett körül a csomagszállító futószalag után kutatva, miközben a repülőről hozott ismeretterjesztő prospektussal legyezte magát. A színes füzetecske a sziget szépségeit taglalta, de Adeline máris tudta, hogy ő ezen a helyen semmi szépet nem fog találni.
Miközben körbenézett, pillantása megakadt egy magas, szőke férfin. Az információs pultra támaszkodott, és a pult mögött álló csinos fiatal lánynak udvarolt. Csak azért figyelt fel a párosra, mert a lány olyan nyilvánvaló imádattal nézett a férfira, hogy Adeline nem tudta eldönteni, irigyelje vagy sajnálja őt. Egyrészt szeretett volna valaha ennyire szerelmes lenni, másrészt viszont jól fejlett cinizmusa, és fiatal korát meghazudtoló élettapasztalata azt súgta neki, hogy az ilyen szépfiúk mindig összetörik a nők szívét. És minél nagyobb a szerelem, annál nagyobb lesz a szívfájdalom is.
Mintha megérezte volna, hogy őt nézi, a szőke férfi megfordult, és valószínűtlenül kék szemét egyenesen Adelinre függesztette. A lány egy pillanatra kővé dermedt. Az a tekintet annyira intenzív, olyan vesébelátó volt, hogy pár másodpercig meg volt győződve róla, a férfi tudja, mire gondol. Aztán megrázta a fejét, és kiűzte belőle ezt az őrült ötletet. Elhúzta a száját, ügyelve arra, hogy a másik is jól lássa a nem túl hízelgő gesztust, majd a csomagja után nézett.
Futószalagot sehol sem látott, viszont a terem túlsó végében ebben a pillanatban kinyílt egy duplaszárnyú fémajtó, és egy férfi elkezdte kipakolni az időközben a repülőről leszedett bőröndöket, táskákat. Nemes egyszerűséggel a padlóra sorakoztatta az összest, s a gép utasai máris köré gyűltek, hogy a halomból kiválasszák saját poggyászukat. Adeline is odafurakodott, és legszívesebben hangosan szitkozódni kezdett volna, mert sehol sem látta Samsonite bőröndjét, ami ugyan egyáltalán nem volt értékes, mert használtan, egy turkálóból vette, ő mégis imádta, és nem mellesleg abban volt minden ruhája.
Még egyszer átnézte az egyre fogyatkozó táskák csoportját. Reménykedett, hogy nem volt elég figyelmes, bár tudta, a feltűnő fukszia szín már első másodpercben megragadta volna a figyelmét. De nem a szeme csapta be. A bőrönd nem volt ott.
A férfi végzett a pakolással, és visszament az ajtó mögé, aminek egyik szárnyát máris bezárta, s épp azon igyekezett, hogy a másikkal is így tegyen.
– Elnézést! – kiáltott utána félig rémülten, félig ingerülten Adeline. – Az én táskám még nincs itt.
A férfi válaszra, sőt mi több, figyelemre sem méltatta, folytatta, amit elkezdett. A lány jobb híján bedugta a lábát az ajtórésbe, hogy megakadályozza az átjáró záródását.
Nem volt jó ötlet. A könnyű nyári lábbeli nem védte meg az ütéstől, amit a nagy fém nyílászárótól kapott. A szeme könnybe lábadt, és legszívesebben hangosan felkiáltott volna fájdalmában. Ráadásul a férfi úgy nézett rá, mintha teljesen őrült lenne, ami abban a pillanatban nem is volt messze az igazságtól.
– Kérem! Megnézné, nem maradt-e a poggyászom a repülőn? – hadarta gyorsan Adeline elfulladó lélegzettel, most, hogy élvezhette a férfi osztatlan figyelmét. – Nincs a többi táska között.
A másik mondott valamit egy a lány számára érthetetlen nyelven, majd ingerülten megrángatta az ajtószárnyat, még inkább odapréselve vele Adeline lábát, aki felszisszent fájdalmában.
– Nem mehetek el a bőröndöm nélkül. Abban van mindenem – mondta a lány elkeseredetten, és érezte, hogy minden igyekezete ellenére kicsordulnak a fájdalom, a fáradság és a bosszúság nyomán feltorlódott könnyei.
– Segíthetek? – hallott meg maga mögött egy mély hangot.
Legszívesebben felnyögött volna megkönnyebbülésében, amiért a kérdést az anyanyelvén intézték hozzá. Azt hitte, megérkezett a megmentője, aki segít megértetni ezzel a makacs emberrel, hogy ő csak a táskáját keresi. Ám öröme hamar tovaszállt, mikor a válla fölött hátranézve a korábban az információs pultnál udvarló fiatal férfit látta meg. Ilyen közelről jól látszott, hogy a szeme pont olyan kék, mint a trópusi ég. Ez a lenyűgöző szempár némi aggodalommal és nem kevés kedélyes gúnnyal meredt rá.
– Nem hinném – felelte dacosan Adeline, pedig nagyon is segítségre volt szüksége, de inkább meghalt volna, mint hogy ezt az alakot bármire megkérje.
– Ahonnan én állok, úgy tűnik, mintha jól jönne egy tolmács.
– Talán szemüvegre lenne szüksége – vágott vissza a lány. – Tökéletesen ura vagyok a helyzetnek.
A repülőtér egyre dühösebb alkalmazottja megint mondott valamit, ám Adeline továbbra sem értette. Tanácstalanul bámult a mérges férfi villámló sötét szemébe. Fogalma sem volt, mihez kezdjen.
– Azt mondja, vegye ki a lábát a résből, mert szeretné bezárni az ajtót – fordított a szőke Adonisz, mire a lány bosszúsan felsóhajtott.
– Én pedig pont ezt nem szeretném. A táskámat még nem vették le a repülőről, vagy valahol elkeveredett, miközben a kifutóról idehozták. Meg kell keresniük.
Alkalmi tolmácsa kérdezett valamit ugyanazon az érthetetlen nyelven, mire a másik tanácstalanul megvonta a vállát. Adeline-nek nem volt szüksége fordításra, hogy megértse, szegény ember semmit sem tud a bőröndjéről. Nem látta tovább értelmét az egyoldalú vitának, úgyhogy kihúzta a lábát az ajtórésből. Még látta, hogy a hordár elégedett arccal bezárja az átjárót, majd megfordult, és az információs pulthoz indult.
– Remélem, a kis barátnője tud valami emberi nyelven is beszélni – jelentette ki, mikor lépteket hallott a háta mögött.
– A kis barátnőm? – érkezett a döbbent válasz. – Ja, Anthoniára gondol. Ő nem a barátnőm.
– És ezt vele is közölte? – kérdezett vissza csípőből a lány.
– Ha érdekli, nagyon is tisztában van vele – felelte bosszúsan a férfi. – De nem hiszem, hogy lenne hozzá bármiféle köze. És mi az, hogy emberi nyelven? Itt a szigeten ez a hivatalos nyelv. Tudnia kellene, ha már egyszer idejött.
– Nem jókedvemben tettem, erről biztosíthatom – vágott vissza Adeline masírozás közben.
A lány, akit a férfi Anthoniának nevezett, sugárzó mosolyt vetett rájuk, mikor megálltak a pultja előtt. Babaszépségű arca ragyogott az örömtől, barna szeme azonnal korábbi udvarlóján állapodott meg.
– Üdv ismét, Wesley – csicseregte. A nyilvánvaló rajongás láttán Adeline bosszúságát az sem volt képes enyhíteni, hogy ezúttal egyértelműen szükségtelennek bizonyult a tolmács.
– Halló! – csettintett egyet a lány orra előtt. A mozdulat nem volt épp udvarias, de ezen nem ért rá aggódni. A célnak tökéletesen megfelelt, Anthonia immár csakis rá figyelt. Először meglepett arcot vágott, amiért ilyen otrombán bántak vele, de hamar összeszedte magát, és a mosolya ezúttal Adeline-re irányult.
– Segíthetek valamiben, asszonyom?
Adeline kis híján felhördült a megszólítás hallatán, alig néhány évvel lehetett idősebb a másik lánynál, de inkább megtorlatlanul hagyta a sértést. Ennyit igazán megérdemelt, amiért olyan faragatlanul viselkedett.
– Nagyon remélem – felelte inkább. – Nem találom a csomagom, a másik alkalmazott pedig nem tudott segíteni. Utána nézne, kérem?
– Elkérhetem az útlevelét?
Adeline odaadta az okmányt, és türelmetlenül dobolt a pulton az ujjaival, miközben az eredményt várta. Anthonia vetett ugyan egy jelentőségteljes pillantást a zaj forrására, de ő úgy döntött, ennyi elégtétel jár neki, még ha gyerekesen viselkedik is.
– Meg is van – nézett fel néhány perc után Anthonia. – A csomagja úton van Berlin felé.
– Berlin? – sikoltott fel Adeline. – Mi a csudát keres Berlinben a bőröndöm?
– Nem akarta Berlinbe küldeni? – kerekedett el a lány szeme.
Adeline legszívesebben tombolt volna dühében, de gyanította, hogy azzal semmire nem menne, ezért inkább vett egy mély lélegzetet, hogy lenyugodjon valamelyest, mielőtt megszólalt.
– Természetesen nem akartam, hogy a csomagom más helyre utazzon, mint én. S mivel arra a repülőre váltottam jegyet, mely idehozott, ebbe az átkozott, istenverte izzó pokolba, azt hiszem méltán reméltem, hogy a bőröndömet is arra a gépre fogják felpakolni.
A mondat végén már ismét a sikoltásig ívelt a hangja, kínos feszengésre késztetve vele Anthoniát.
– Nagyon sajnálom, asszonyom – hebegte a másik lány. – Ha kívánja, kitölthetek egy panaszbejelentőt.
– Természetesen kívánom – dörzsölte meg a homlokát Adeline.
A hőség egyre inkább kezdte megviselni, és most már a feje is fájt. Kénytelen volt idejönni erre az átkozott helyre, távol volt az otthonától, a szeretteitől, az aprócska, de kényelmes lakásától, és már az első nap elveszítette minden holmiját. Segítséget kért Thaliától, hogy eltűnhessen egy időre, és most kénytelen lesz újabb szívességért kuncsorogni, mert egy ruhája sem maradt azon kívül, amit épp viselt. Ráadásul azt sem tudta, hogy fogja megtalálni a barátnőjét, mivel a laptopja, rajta az e-maillel, amit Thaliától kapott, és amiben a pontos címe szerepelt, szintén úton volt Berlin felé, a bőrönddel együtt. Nála csak egy kézitáska maradt a telefonjával, és némi költőpénzzel. Azt sem tudta, hogy fogja megmondani a taxisofőrnek, hová vigye. Apropó, vannak itt taxik egyáltalán?
– Szabad a nevét? – riasztotta fel baljós gondolatai közül Anthonia kérdése.
A lány felsóhajtott, de nem volt ereje emlékeztetni a pult mögött álló fiatal nőt, hogy az útlevele még mindig ott hever előtte, minden gond nélkül kiolvashatná a nevét belőle ismét, ahogy azt pár másodperccel korábban is tette. Ehelyett jobbnak látta, ha válaszol.
– Adeline McGregor.
– Te vagy Adeline?
A kérdés váratlanul érte. Csodálkozva fordult a szőke Adonisz felé, akiről időközben meg is feledkezett, és meglepetten látta, hogy a másik hogy felélénkült a neve hallatán.
– Igen – válaszolta tétován, mintha maga sem lenne biztos benne.
– Hisz én érted jöttem.
A kijelentés még inkább összezavarta.
– Mit akar tőlem? – kérdezte gyanakvóan. – És ha megkérhetem, ne tegezzen. Még csak nem is ismerjük egymást.
– Wesley Newman vagyok – nyújtotta a kezét a férfi. – Adam öccse.
– Ezt úgy mondja, mintha tudnom kellene, ki az az Adam – fújtatott megvetően Adeline, figyelmen kívül hagyva a felé nyújtott kezet.
– Adam Newman. Thalia vőlegénye.
Adeline érezte, hogy leesik az álla, de képtelen volt uralkodni magán.
– Thaliának vőlegénye van? Erről nem tudtam. Mikor legutóbb írt, csak a bunkó főnökéről tett említést.
– Ő lesz az – nevetett fel Wesley. – A bunkó főnök, Adam Newman, a bátyám, és Thalia jegyese.
– Adam megnősül? – szólt bele a beszélgetésbe csodálkozva Anthonia. – Nem is mondtad. Tényleg azt a nyafka vézna tyúkot veszi el? Tudod, hogy Elisabeth mennyire haragszik rá? Ki sem bírja állni.
Kuncogása sértette Adeline fülét.
– Az a vézna tyúk, akit ez a bizonyos Elisabeth, bárki is legyen ő, utál, az én gyerekkori barátnőm – jelentette ki fagyosan, miközben megpróbált a lehető legfenyegetőbb arccal nézni a megszeppent Anthoniára. – Aki őt bántja, engem bánt. És aki engem bánt, annak isten engem úgy segéljen, gondolkodás nélkül rúgom szét a seggét.
– Bo-bocsánat – dadogta szegény lány, majd zavartan a számítógépe monitorjára meredt, mintha ezzel semmissé tehetné, hogy beleszólt egy olyan beszélgetésbe, amihez semmi köze.
– Nagyszerű munkát végeztél, sikerült megfélemlítened a reptér dolgozóinak negyedét – húzta el a száját Wesley. – Most már mehetünk?
– Haza kell mennem – csippentette össze két ujjával az orrnyergét Adeline. A feje már nem egyszerűen fájt, hanem úgy érezte, mintha valami szét akarná robbantani belülről.
– Mi? Még csak most jöttél – értetlenkedett Wesley. – Mondtam, hogy Thalia érted küldött. Már vár.
– De mikor megbeszéltem vele, hogy pár hétig meghúzom magam nála, még nem tudtam, milyen nagy változások történtek az életében – tiltakozott szórakozottan a lány. – Nem ülhetek a nyakára a problémáimmal, mikor épp házasodni készül. Tudna egy jegyet adni a következő gépre visszafelé?
Az utolsó mondatot Anthoniához intézte, aki zavartan nézett vissza rá, mintha egyetlen szavát sem értené.
– Jegy? Visszafelé? – ismételte bambán.
– Elnézést, valamiféle beszédhibám lett az elmúlt öt percben? – hepciáskodott Adeline. – Idáig azt hittem, érthetően beszélek.
– Sajnálom – védekezett automatikusan a másik lány. – A héten nem megy több gép.
– Az államokba? – képedt el Adeline.
– Sehová. Jövő hét hétfőig egyáltalán nem indul repülő innen.
– Az ég szerelmére, hisz csak csütörtök van.
– Sajnálom – ismételte meg Anthonia, de nem úgy nézett ki, mintha valóban sajnálná.
– Mit értesz pontosan problémák alatt? – próbálta magára vonni a figyelmét Wesley. – Az FBI van a nyomodban? Vagy netán egy őrült rajongó?
Felnevetett, mintha meg lenne győződve róla, hogy épp az évszázad legjobb viccét mondta volna el, ám Adeline arcát látva a kacagása abbamaradt.
– Gyere! – nyúlt a lány keze után békítően. – Thalia már nagyon vár. A többit később is megbeszélhetitek.
Adeline nem hagyta, hogy Wesley megérintse, elhúzódott előle, nem törődve a férfi csodálkozó tekintetével.
Tudta, hogy tényleg nincs más választása, el kell mennie a vele Thaliához.
– Indulhatunk – bólintott hát megadóan, ám ebben a pillanatban megcsörrent a mobilja.
A gyomra összerándult, mint az utóbbi hetekben mindig, ha meghallotta a telefont.
– Nem veszed fel? – kérdezte Wesley, s Adeline rájött, hogy egy ideje már ugyanott áll a csengőhangot hallgatva, ahelyett hogy a táskájába nyúlna, és megnézné, ki keresi.
Ne légy nyuszi! – biztatta önmagát némán. – Bárki kereshet.
Idős szüleit hagyta otthon, akik mindig nagyon aggódtak érte. Nem csodálkozott volna, ha nem várják meg, hogy jelentkezzen, hanem ők hívják először. De nem az „OTTHON” szót látta a kijelzőn, hanem egy ismeretlen számot. Rosszat sejtve emelte a füléhez a készüléket.
– Halló – szólt bele elfúló hangon, és még mielőtt meghallotta volna a választ, már tudta, ki van a vonal túlsó végén.
– Beszélnünk kell, szépségem.
Megszédült, s ennek semmi köze nem volt a trópusi hőséghez.

Nincsenek megjegyzések: