2018. január 13., szombat

Egy nyári szösszenet a télben:

Ezt a novellát egy nyári novellapályázatra írtam. Sajnos a pályázaton semmiféle eredményt nem értem el, de most legalább egy kis melegséget csempészhetek vele ebbe a barátságtalan téli időjárásba.
A pályázat inspirációjaként egy az alábbihoz hasonló kép szolgált.


Tengerparti tévedés

 

Ez egy tévedés!
Thalia legalább századszor mondta el ezt az egy mondatot. Mit mondta? Kiáltotta vagy nyögte, attól függően, mennyire volt fáradt és ideges. Persze sohasem hangosan, csak úgy magában. Közben a külvilág felé sugárzóan mosolygott. Ez előírás volt a munkája közben, melyet semmiképp nem veszíthetett el. Nagyobb szüksége volt a pénzre, mint korábban bármikor. A jelzálog, a bátyja által felhalmozott adósságok, a húga tandíja, a kifizetetlen számlák, mind rá vártak.
Körbenézett a tengerparti üdülőben. A hely maga a paradicsom. De nem neki. Pedig hogy örült, mikor megkapta az ajánlatot. Az állást mintha neki találták volna ki. Mesés fizetés, gyönyörű környezet, pluszjuttatások… Mikor viszont az üdülőbe érkezett, keserű csalódás várta.
– Kisanyám! Hozz egy másik sört!
A durva kérés egy vödör jeges víz erejével zökkentette ki gondolatai közül. Összeszorította a száját, nehogy csikorgatni kezdje a fogait. Ide jutott a diplomájával, az éjszakázásokkal, a munka melletti tanulással. A munkaközvetítő tévedésből küldte ide. A precizitást, nyelvtudást és megbízhatóságot igénylő munkáról kiderült, hogy pincérkedés, amit falatnyi fürdőruhában kell végeznie. Ám nem volt választása, a repülőjegy elvitte az utolsó fillérét is, nem maradt pénze a hazaútra.
Mindezek tetejébe a főnöke valódi, idegesítő, megoldhatatlannak tűnő rejtély volt. Úgy nézett ki, mint egy isten: magas volt, szőke, kékszemű, atletikus termetű. Jeges pillantásától azonban a lányban mindig feltámadt valami, amit a bizonytalanság és félelem keverékéhez tudott hasonlítani, és amelytől rendre elakadt a szava. Ez a jégkék szempár fojtotta belé a tiltakozást, mikor megtudta, mi lesz a feladata. Adam csak igent fogadott el válaszként, ezt Thalia első ránézésre megállapította. Majd megint, mikor egyik éjjel zárás után a férfi minden előzmény nélkül magával húzta az irodába, és szenvedélyesen megcsókolta, aztán magyarázat nélkül faképnél hagyta, csakhogy másnap újra hidegen és kifejezéstelenül nézzen rá, mintha mi sem történt volna.
– Süket vagy? – térítette magához ismét az iménti hang.
– Pillanat, csak leszedem ezt az asztalt – felelte kelletlenül.
– Igyekezz! Szomjan halok.
Elhúzta a száját, és szaporábban pakolta az üres poharakat. Ez a férfi minden nap betért a bárba, és nem csak udvariatlan volt, de kifejezetten durva is.
A konyha felé indult a tálcával, néhány lépés után azonban megtorpant, mert észrevette, hogy Adam a pult mögül figyeli. Tekintetéből a lány tudta, a férfi is a csókjukra gondol.
– Hiába meregeted rá a szemed, a főnök nem olyan, akinek egy magadfajta fruska elcsavarhatja a fejét – sziszegte a kolléganője.
Thalia elpirult zavarában. Nem fért a fejébe, mit akar tőle a férfi.
– Végre! – morogta a goromba vendég, mikor a lány letette az asztalára az italt. – Ha ennyit vártam, kiengesztelhetnél.
Thalia iszonyodva érezte meg a tapogatózó kezet a fenekén. Egy pillanatra megdermedt, majd gondolkodás nélkül kapta fel és öntötte a férfi arcába a hideg sört. A másik olyan sebesen pattant fel, hogy a széke nagy csattanással feldőlt.
– Mit képzelsz magadról? – ordította, kezét ütésre lendítve.
Thalia megrettenve várta az elkerülhetetlent. Az arca égett, mintha máris elcsattant volna a pofon. Félt a fájdalomtól és a szégyentől, de esze ágában sem volt megbánni, amit tett. A semmiből hirtelen Adam termett mellette. Elkapta a férfi karját, aki fájdalmasan felnyögött.
– Menj az irodába! – nézett Adam a lányra. Általában jéghideg tekintete most lángolt, ám a hangja gyengéd volt.
Thalia engedelmeskedett. Az irodában lerogyott az első székre, ami az útjába akadt. Szemét a tehetetlenség könnyei égették, végigcsorogtak az arcán. Szipogva kutatott papír zsebkendő után az asztalon. Helyette a saját fényképe akadt a kezébe. A meglepetéstől elapadtak a könnyei. Értetlenül nézte az életrajzához mellékelt képet, amiről eddig úgy tudta, Adam még csak nem is látta. De ha mégis, miért vette fel erre a munkára?
Thalia nem hallotta, hogy a férfi belépett a szobába, ám a jelenlétét azonnal megérezte. Mégsem jött zavarba, amiért kutakodott az asztalán. Annál jóval nagyobb volt a meglepetése.
– Mégsem tévedés volt – állt össze számára a kép. – Miért akartad, hogy ideutazzam? Nyilvánvaló volt, hogy nem én kellek neked.
– Amint megláttam a fényképed, azonnal tudtam, csakis te kellesz – térdelt le elé a férfi. – Ne haragudj, hogy ilyen ostoba cselhez folyamodtam! Ha visszaküldöm a jelentkezésed, soha nem jutok a közeledbe.
– Ehelyett hagytad, hogy a fenekem riszáljam egy szál semmiben. – Thalia azt sem tudta, a felháborodása vagy a megdöbbenése nagyobb.
– Nem tudtam, mi mást tegyek.
– Őrült vagy – rázta meg a fejét hitetlenkedve a lány.
Adam szélesen elmosolyodott. Thalia addig nem is látta mosolyogni. A férfi arca bámulatos változáson ment keresztül ettől az apró gesztustól. Döbbenten vette tudomásul, hogy Adam terve sikerült. A maga csendes módján közel férkőzött hozzá. És abban is biztos volt, hogy meg fogja neki bocsájtani ezt a tévedést.

Vége

2 megjegyzés:

Lola írta...

Köszönöm, nagyon aranyos kis novella volt. Tetszett. :D

Rose Woods írta...

Én köszönöm! Örülök, hogy tetszett :-)